Kanyó Balázs

Mindig a jó közösség volt a legfontosabb

2018. június

10 év után távozik a Tatai AC csapatától Kanyó Balázs. A még mindig csak 29 éves irányító szinte a teljes felnőtt pályafutását Tatán töltötte, és részese volt a TAC legsikeresebb időszakainak. „Döme” belevág a civil életbe, de nem szakad el szeretett sportjától sem: alacsonyabb osztályban folytatja a kézilabdát, mellette pedig edzőként is bemutatkozik tatabányai nevelőegyesületében.

TAC: - Mikor kezdtél kézilabdázni – gondolom, a családban szinte természetes volt, hogy ezt a sportot választod?

- Édesanyám évekig az NBII-ben kézilabdázott, játszott a TAC-ban is. Édesapámat pedig - talán szerénytelenség nélkül állíthatom-, hogy sem itt a megyében, sem Magyarországon nem kell bemutatni, hiszen a Tatabánya legendás együttesével bajnoki címig jutott. Majd edzőként szerzett magának hírnevet és elismerést – ő is volt játékosa, majd edzője a Tatai AC-nak. Szóval adta magát a dolog, hiszen a kezdetektől magunkba szívtuk a csarnok illatát, a kézilabda szeretetét. De otthon soha nem erőltették, én harmadikos voltam, amikor elkezdtem. Komolyabbra akkor fordult a dolog, amikor átmentem a Kodály általános iskolába, ahol Horváth Árpád lett az edzőm.

Volt esetleg más sport is, amit kipróbáltál?

- Igazából nem, ez tetszett, ebben igyekeztem a legtöbbet elérni.

Kik voltak pályafutásod meghatározó edzői?

- Horváth Árpád volt a nevelőedzőm, sokat köszönhetek neki, a mai napi jóban vagyunk és örömmel látom, hogy továbbra is fáradhatatlanul edzi, neveli a fiatalokat, keresi a tehetségeket. A Tatabánya ifi csapatában aztán édesapám lett az edzőm, majd Kuzma Norbihoz kerültem – akivel később Tatán még együtt is játszhattam. A Tatabánya felnőtt csapatába kerülve volt szerencsém együtt dolgozni Füzesi Ferenccel és Debre Viktorral, akiktől megtapasztaltam és megtanultam, hogy milyen is egy profin kialakított és menedzselt csapat részének lenni. Végül Tatára Basky Péter hívott, az ő invitálására érkeztem a csapathoz.

A 2007/08-as idény különlegesnek tekinthető, hiszen 2007. december 14-én, NBI-es meccsen még a Tatabánya színeiben vertétek a TAC-ot, tavasszal viszont már nálunk szerepeltél, és márciusban két gólt dobtál nevelőegyesületednek.

- Igen, 18 évesen válaszút elé érkeztem, és úgy döntöttem, hogy a több játéklehetőség érdekében Tatára igazolok. Nem csalódtam, nagy tudású, segítőkész csapattársak vártak, hamar ment a beilleszkedés.

Kik voltak kedvenc játékostársaid és vagy példaképeid?

- Rengeteg játékost sorolhatnék, remélem, akiket kifelejtek, nem sértődnek meg. Szóval kisgyerekként Marosi László játéka nyűgözött le, aztán játékos koromban, Tatabányán Ivo Diaz jelenléte volt számomra meghatározó: elképesztő képességű játékos és hihetetlen jó csapattárs volt. Végtelen türelemmel magyarázta, mutatta a játékszituációkat nekünk, fiataloknak, mindig biztatott, ösztökélt minket. Tatán Kiss István, Bodnár István, Szám Ferenc, a Lengyel-testvérek mind-mind kiváló sportemberek, nekik is rengeteget köszönhetek. És természetesen Czérna Tibor, akivel nem csak a pályán, de a magánéletben is nagyon jó kapcsolatba, barátságba kerültünk.

Van olyan kézis sztorid, amit mondjuk még nagypapa korodban is mesélni fogsz?

- Érdekes, mert az egyik kedvenc történetem egyszerre kapcsolódik Tatabányához és Tatához is. Amikor Tatabányán felkerültem a nagycsapathoz, hatalmas élményként éltem meg, hogy a győztes meccsek után mindig elénekeltük a csapat indulóját. Utána, amikor apu lett a TAC edzője, áthozta ezt a szokást, és a mai napig megmaradt, itt Tatán is „meghonosodott”. És ismerem a másik oldalt is: 16 éves koromban letettem a játékvezetői vizsgát, egy évvel később pedig már megyei rangadókat vezettem. Mindezt úgy, hogy elvileg 18 év alatt nem lehetett volna „játékvezetősködni”. Ám Mózer Ferenc, a megyei játékvezetői bizottság akkori elnökének „közbenjárására” megváltoztatták ezt a szabályt, így gyűjthettem egy kis zsebpénzt a bíráskodással, sőt, első autómra is így spóroltam össze a pénzt. Pár évvel ezelőtt hatalmas megtiszteltetés ért, amikor Szappanos István, a Komárom-Esztergom Megyei Kézilabda Szövetség Elnöke felkeresett és agitált, hogy szövetségi szinten is tevékenyen részt vegyek a megye kézilabda életében. Az első évben a Játékos Bizottság Elnökeként, majd az NBII-es bizottság vezetőjeként dolgoztam. A megkeresést követő évben beválasztottak a megyei kézilabda szövetség 8 tagú elnökségébe!

Tétmeccseken több mint 1000 gólt dobtál, a bűvös határt –számításaim szerint - februárban a Veszprém KKFT ellen lépted át. Számon tartottad, hogy pályafutásod során éppen hogyan állsz a góllövő listán?

- Az az igazság, hogy inkább a csapat helyezését szoktam figyelni, a góljaimat nem számoltam különösebben. Most is Venczel Ati szólt, hogy közel járok ehhez a bűvös határhoz. Aztán, amikor meglett az 1000-ik gól, természetesen megünnepeltük a csapattal. Egyébként a közös ünneplések mindig nagyon fontosak voltak: Tatán eleve egy jó társaságba kerültem, egy összetartó közösségbe, ahol minden „fontosabb” eseménynek megadtuk a módját: születésnap, első gól, első piros lap, első „bármi”. Mindenki hozott valamit, sonka, szalonna, és sör – persze mértékkel – volt az alapmenü. Amikor pár éve néhány győri átjött hozzánk játszani, eleinte csak néztek, hogy ez mi. Aztán, miután visszatértek Győrbe, ott is meghonosították az ilyen közös összejöveteleket.

Örömmel láttuk, hogy - főleg tavasszal – egyre többet játszol irányítóban, ennek megfelelően több helyzetbe is kerülsz és több gólt is szerzel.

- Pályafutásom 80 százalékában irányítót játszottam, csak az utóbbi időszakban billent át az egyensúly a beálló poszt felé. Aztán tavasszal azt mondtam Jaksinak (Sibalin Jakab vezetőedző), hogy nem akarok csupán perceket játszani, és inkább újra rádolgoznék az irányító posztra. Ez áll hozzám közel, a játékszituációk lehívása, elindítása, a taktikai változtatások folyamatos kivitelezése, amikből gól lesz. Ilyen szempontból egyébként tetszik a jégkorong, ahol nem csak a góllövőt, hanem az utolsó és utolsó előtti passzt adó játékos statisztikáit is jegyzik.

A hatos mezszám véletlen vagy van mögötte „koncepció” – mintha már a kodályos tablókon is láttam volna…

- Abszolút nem véletlen:). Ahogy említettem, kiskoromban Marosi László volt az egyik kedvencem, ő pedig 6-os mezben játszott a Tatabányában. A Kodályban természetesen ezt a számot választottam, aztán valahogy úgy alakult, hogy Tatabányán az utánpótlás csapatokban is nekem jutott a 6-os. Tatán úgy indult, hogy Kuzma Norbié volt a 6-os mez:), ezért a hozzá legközelebb eső szabad számot, a 4-est választottam. Végül, amikor Norbi abbahagyta, enyém lett és enyém is maradt a 6-os:).

A Facebook oldaladon sok bejegyzés foglalkozik az evés-ivással, plusz egy régi-régi újságcikkben olvastam, hogy volt olyan hónap, amikor 20 kiló hús is elfogyott nálatok ebédre?

- Igen, ez lehet:). De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindig nagy vendégsereg volt nálunk, az ajtónk mindig nyitva állt a barátok előtt. A családot a közvetlen rokonok mellett a barátok alkották, így a családi ebédeken mindig ott voltak, később pedig az ő családjaik és így tovább… Talán az egyik ilyen alkalomkor szerethettem bele a főzésbe is: később a csapaton belül már egyértelmű volt, hogyha főzni kell valamit, akkor azt mondták a többiek: „Döme, csináld meg!” Panasz még nem nagyon érkezett: csülkös babos káposzta, lángos, halászlé, csak, hogy a legnagyobb kedvenceket soroljam:)

Azért a történet úgy kerek, hogy annak idején a Kanyó, a Marosi és a Debre család nagyon jó barátságba került egymással Tatabányán. Olyannyira, hogy még egymás mellé is építkezett a három família, így nyárestéken sokszor volt olyan buli, hogy az egymás mellé tett asztalok átnyúltak a három szomszédos kerten. Itt aztán hamar megtanulta az ember, hogy mit jelentenek a jó barátok, a közösség és persze azt is, hogy milyen jó dolog nagyokat enni-inni:)

De visszatérve a Facebookhoz: szintén a barátokkal kitaláltuk, hogy csak úgy, a magunk szórakoztatására időről-időre letesztelünk ételeket, italokat. Egy úgynevezett „vakteszt” ez, ahol előre nem tudjuk, melyik gyártó termékét kóstolgatjuk. A végén pontozunk és felállítunk egy abszolút szubjektív sorrendet – nagyon jó móka, de igazából ez is a barátokról, társaságról szól!

Tavaly megnősültél, „felnőtt” ember lettél, hogyan tovább?

- Igen, nagyon boldogok vagyunk a feleségemmel, akivel egyébként már több mint 10 éve együtt vagyunk, ezt a kapcsolatot koronáztuk meg tavaly az esküvővel! Sokszor nem volt egyszerű a sok edzés és munka mellett összeegyeztetni a közös mókákat:), ezért itt is szeretném Neki megköszönni azt a sok türelmet és a támogatást, amit kapok/kaptam tőle! Ami a civil életet illeti: a családi vállalkozásunkban nagy potenciált látok, elsősorban ezt kéne csinálni – mellé már nem férne be a heti 4-5 edzés. Az is igaz, hogy amíg a pályán a sikerélmények voltak többségben, addig nem nagyon gondolkoztam el a váltáson, végül csak meg kellett hoznom ezt a nehéz döntést. Természetesen egy pillanatot sem bánok: mindig az engem körülvevő közeg volt a legfontosabb, Tatabányán is baráti volt a társaság és sok-sok más mellett Tatán is ez tartott itt 10 évig.

Játékosként a pályától sem szakadok el, igaz, alacsonyabb osztályban folytatom, azt talán mondanom sem kell, hogy barátokkal, jó ismerősökkel kerülök egy csapatba, a jó közösség tehát ott is adott lesz!

A játék mellett elkezdem az edzősködést is: letettem a vizsgákat, Tatabányán bekapcsolódom abba az utánpótlás programba, amit az elmúlt időszakban kezdtek el és gyerekcsapatokkal fogok foglalkozni, szeretném magamat ezen a téren is fejleszteni és a lehető legtöbbet tapasztalni, tanulni.

Láthatunk-e még TAC-színekben vagy a TAC mellett?

- Most egyelőre ennyi volt ezen a szinten, de ahogyan a mondás tartja, „soha ne mondd, hogy soha”.