Szendi János
Megállíthatatlan a sport tatai reneszánsz embere
2019. Október
Akaraterő, elszántság és töretlen hit jövőben, talán így lehetne röviden jellemezni Szendi Jánost, a Tatai AC asztalitenisz szakosztályának játékosát. Az 54 éves sportember igazi all rounder, alig van olyan sportág a világon, amit ne próbált volna ki vagy ne versenyzett volna benne.
A betegségeket, sérüléseket is egyfajta próbatételnek tekinti, ezért tért vissza a sportpályákra első és második vesetranszplantációja után, és ezért nem adta fel a versenyt súlyos térdsérülése ellenére a nemrégiben befejeződött Szervátültetettek Világjátékán sem, az angliai Newcastle-ban.
Tatai AC: - Az első kérdés szinte automatikusan adja magát, hogy’ vagy?
Szendi János: - Köszönöm, a körülményekhez képest jól, egyelőre konzervatív gyógymóddal gyógyulok, tavasszal viszont valószínűleg kés alá fekszem, és megműttetem a térdemet.
Miért vársz addig az operációval?
Az az igazság, hogy jövő februárban szeretnék indulni a szervátültetettek téli világjátékán Kanadában, és ha most megműtik a térdem, akkor legalább fél évet ki kéne hagynom. 1994 óta néhány kivétellel mindegyik téli világjátékon ott voltam, jó lenne most is az indulók között lenni. Beszéltem az orvosokkal és azt mondták, hogy van olyan szerkezet, amit, ha feltesznek a lábamra, akkor nagyjából tudja tehermentesíteni a sérült térdet. Mondjuk, szlalomban és szuper óriás műlesiklásban tervezem az indulást, egyik sem az a térdbarát műfaj…
Akkor lehet jobb, ha kanadai orvosok előre konzultálnak az angolokkal, hiszen Newcastle-ban, a szervátültetettek augusztusi „nyári” világjátékán is ezzel a sérült térddel küzdötted végig az asztalitenisz versenyeket.
Na igen, tagja vagyok a röplabda válogatottnak is, és éppen az amerikaiakkal játszottunk vasárnap, amikor egy felugrásnál letapadt a lábam. Hatalmasat reccsent a térdem, mindjárt éreztem, hogy nagy a baj. Az egyik önkéntes bevitt a kórházba, ahol azonnal megállapították, hogy a jobb térdemben elszakadt a keresztszalag. Én meg azonnal mondtam nekik, hogy OK, de csütörtökön mindenképpen részt akarok venni az asztalitenisz viadalon.
Mi volt a reakció?
Hát, finoman fogalmazva is úgy néztek rám, mint, aki egy kicsit a fejét is beütötte a sérülés során… Végül megoldották, kaptam egy „robotzsaru” szerkezetet a lábamra, így négy nappal később egyéniben, férfi és vegyes párosban is asztalhoz tudtam állni. Mindkét párossal ötödikek lettünk, a körülményeket figyelembe véve nem lehetek elégedetlen.
Aki ismer Téged, az tudja, hogy körülötted mindig zajlik az élet. Úgy hallottam, hogy a sérülést követő éjszaka is történt Veled valami szokatlan…
Nos, a kórház után úgy gondoltuk, hogy fájdalomcsillapítóként egy pohár sörre betérünk egy klasszikus angol pubba. Igen ám, de vagy tíz lépcsőn kellett feljutni a bejárathoz, ami a fájós térdemmel nem nagyon ment. Próbálkoztam, próbálkoztam, de alig jutottam feljebb. Ekkor megindult felém két kopasz, kétajtós szekrény angol… Aztán váratlan fordulattal felkaptak és felcipeltek az ajtóhoz. Megköszöntem és azt hittem, hogy itt vége is sztorinak, de amikor a piros kapucnimban beléptem a pubba, szabályszerűen megfagyott a levegő. Ugyanis a legkeményebb Newcastle focidrukkerek ültek bent, talpig fekete-fehérben, én meg megjelentem a helyben leginkább gyűlölt Liverpool vörös színeiben… Hát, érdekes néhány másodperc volt… Szerencsére nagyon hamar sikerült tisztázni, hogy magyarok vagyunk, így nyugodtan megihattuk az italunkat.
A reménytelennek tűnő helyzeteket követő szerencsés fordulatok mintha eddig is jellemezték volna az életedet…
Valóban. 26 évesen, szinte frissen végzett testnevelőként, sportot kedvelő és a sport számtalan ágát űző fiatalemberként derült égből villámcsapásként ért, amikor kiderült, hogy veseátültetésre van szükségem. Dialízis, várólista, műtét, nem volt egyszerű menet. Főleg, amikor a jövőmet firtatva olyan válaszokat kaptam, hogy talán egy steril szobában, szinte ágyhoz kötve kell leélnem a hátralévő éveimet. Mit mondjak, nem volt vonzó perspektíva… Aztán egyik nap a műtét után, még a kórházban találkoztam egy szintén transzplantáción átesett sráccal, Juhász Zolival – sajnos azóta már nincsen közöttünk – és kérdezgettem, hogy mit csinál, hogyan tovább. A legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nemrégiben jött haza Szingapúrból, ahol a szervátültetettek világjátékán teniszversenyen indult. Van ilyen? - kérdeztem magamban, és azonnal visszatért belém az élet, olyannyira, hogy 8 hónappal a műtét után már tagja voltam a Vancouverbe induló magyar csapatnak, kislabdahajításban rajthoz is álltam.
Törött kulcscsonttal és felkötött kézzel – ha információim helyesek…
Igen, így volt… Pár héttel a verseny előtt éppen bicikliztem az Agostyáni úton, amikor egy autó elütött. Átrepültem a motorháztetőn és bár igyekeztem tompítani az ütést – több mint tíz évig kézilabdáztam, úgyhogy volt benne gyakorlatom -, a kulcscsontom eltört. Természetesen nem hagytam megműteni, mert akkor lemaradtam volna világjátékokról. Rajthoz álltam, és felkötött kézzel dobtam vagy 60 métert, igaz, 90 felett tudtam normál állapotban.
Akkor most Angliában „csak” fel kellett eleveníteni, hogyan kezeld az ilyen helyzeteket!
Valami ilyesmi…
De komolyra fordítva a szót: a nagy „hullámvasúton” 2006/07-ben újabb mélypont következett…
Azzal minden szervátültetett tisztában van, hogy a beültetett szervek nem működnek örökké. Először annak drukkolsz, hogy ne lökődjön ki, majd szeded az immungyógyszereket, hogy minél tovább rendben működjenek. Nálam 14 évig bírta, majd egy lassú folyamat végén újra ott tartottam, hogy dialízis, várólista, műtét. 84-85 kilóról lefogytam 57-re, de végig tartottam magam, még az iskolába is bejártam tanítani; nagyon rendesek voltak, gyakorlatilag a kezeléseimhez igazították az órarendemet. Aztán jött az operáció, szerencsére ez is sikerült, és újra talpra álltam.
Ha jól tudom, ez volt az az időszak, amikor a sok sportág közül az asztalitenisz kapott nagyobb hangsúlyt.
40 éves korom körül kezdtem komolyabban foglalkozni az asztalitenisszel. Úgy szoktam fogalmazni, hogy addig pingpongoztam – a világjátékokra készülő csapat tagjaival is sokat játszottam együtt-, de 2004 körül elkezdtem rendszeresen edzeni, illetve egyéni órákat is vettem. Budapest II. osztályban játszottam évekig, amikor jött az újabb műtét.
Meg az újabb visszatérés, és 2016-ban eljött végre a nagy pillanat, amikor a Tatai AC igazolt versenyzője lettél, évek óta az asztalitenisz szakosztály csapatait erősíted.
Tatai vagyok, régi álmom volt, hogy egyszer tagja legyek a TAC nagy családjának. Sokszor álltam hozzá közel, de csak három évvel ezelőtt jött össze. Először 10 évesen akartam lejönni kajakozni, de nem kaptam meg a szülői engedélyt, egy évvel később meg már a kézilabda érdekelt inkább. Tatán viszont akkor éppen nem volt csapat, így Tatabányán, majd a Testnevelési Főiskolán játszottam. Végül az asztalitenisz révén valósult meg a gyerekkori álom.
Azért úgy hallottam, hogy az első tatai asztalitenisz edzésed sem volt szokványos…
Ami azt illeti, tényleg nem. Bemutattak Lukács Csaba szakosztályvezetőnek, aki azzal kezdte, hogy „Szia Szendi János, tudtad, hogy Téged nagyon nem szerettünk az Eötvösben?!”. Elcsodálkoztam, és azt válaszoltam, hogy „szia, de nem is ismerjük egymást, hogyan van ez”? Erre Csaba nagy mosolygás közepette elárulta, hogy ők abban az évben kezdték a sulit, amikor én elballagtam. Teljesen „véletlenül” nekik is Ádám Sándor lett a testnevelő tanáruk, és Sanyi bácsi egy-egy elhibázott gyakorlat, mozdulat után évekig azzal ostorozta őket, hogy „ezt a szendijani már elsős korában megcsinálta”. Így, bár személyesen nem ismertek, én lettem a „mumus”. Jót nevettünk a régi sztorin, büszke vagyok rá, hogy ma már barátomnak mondhatom Csabát.
Gondolom, azért nincs kivételezés edzés közben!
A csapattársak a kezdetektől elfogadtak, szívesen játszom mindenkivel és úgy veszem észre, hogy velem is szíves játszanak többiek. Tagja vagyok a TAC megyei asztalitenisz csapatának, mindenki segíti a másikat, mindegy, hogy ki melyik osztályban játszik. Persze mennek a zrikák is, ami a sport íratlan szabályai szerint azt jelenti, hogy befogadtak. Edzéseken sokszor játszunk úgy, hogy sütemény, konkrétan krémes a tét, és „keményen” be is hajtjuk egymáson, persze a megfelelő „felvezető szöveg” kíséretében.
Végül, befejezésként kanyarodjunk vissza Newcastle-hoz: az idei volt a tizenharmadik nyári világjáték, amelyen részt vettél, de amikor lehetett, ott voltál a téli viadalokon és az Európa-bajnokságokon is. Nagy hirtelen hat arany, négy ezüst és nyolc bronzérmet számoltunk össze, csak, ami a világjátékokat illeti, hogyan lehet fenntartani a motivációt?
A sport örök szerelem marad, amíg bírom, csinálom. Imádok játszani és persze nyerni is. Ezért nagyon boldog lennék, ha még egyszer egyéniben összejönne egy aranyérem.